Trükkök nélküli szenvedély – Gergely Zsolt interjú

Az effektek és a valóság tökéletesen keveredik az agyában. Peregnek előtte a filmkockák, úgy látja a mozit, ahogy a néző nem. Hovatovább nemcsak a fejében van ez a kettősség, hanem az egész lényében is. Egyszerre kiszámíthatóan tudatos és meglepően érzelmes. Voltaképpen ez hajtja előre a pályáján, de a magánéletében is. Gergely Zsolt a filmes animációk világában él.

szöveg: Polgár Ági • fotó: Sebestyén Gábor

– Ezzel a futurisztikus szakmával hol, hogyan és mikor találkoztál?
– Jól hangzana, hogy már ötévesen vonzott a filmkészítés, de nem így volt, mert óvodásan a mesefilmben még csak a történetet figyeltem. A Vuk volt az egyik kedvencem.
A találkozás valójában jóval későbbre, gimnazista koromra tehető: a mozi történetében mérföldkőnek számító Jurassic Park látványvilága volt számomra az origó. Óriási hatással volt rám, pedig összesen csak pár percnyi számítógépes animációt tartalmazott, a többi mind hagyományos effekt – robotok, bábuk, jelmezt viselő emberek voltak. Mindez felülmúlta az akkori technikát.
A szüleim szabad kezet adtak a pályaválasztásban, így a tényleges „hol” a győri főiskola lett. Az informatikai-grafikus képzés jó alapnak bizonyult, ám hosszú távon nem láttam benne a helyem. A grafikai megoldások kérdése akkorra már előtérbe került nálam, figyelni kezdtem őket, és saját ötleteken kezdtem gondolkodni. Így, amikor adódott egy lehetőség, elszegődtem egy budapesti reklámcéghez, hogy gyakornokként, bérezés nélkül, két hónap alatt olyat tegyek le az asztalra, ami a vezetőségnek tetszhet. Mindezt a későbbi munka reményében, pedig nem én voltam az egyetlen versenyző.
– Ha jól sejtem, nyertél?
– Igen, bekerültem a kiválasztott négy köze. Sosem felejtem el; alig volt pár napom, hogy Győrből Budapestre költözzem, azon nem is gondolkodtam, miből élek majd meg az elkövetkező időszakban. De mivel nagyon akartam, belevágtam. A gyakorlati munka során kiderült, elég kreatív vagyok, sikerült olyan megoldást kínálnom, ami a reklámcégnek bejött, végül egy évet dolgoztam ott. Azóta is a szakmában vagyok.
– A filmes trükkök készítését tanítják az iskolában?
– A digitális utómunka új és fiatal szakirány, van hasonló képzés itthon, de még gyerekcipőben jár. A lojalitás kedvéért hozzá kell tennem, szinte nem is lehet tanítani, mert olyan gyorsasággal változik, fejlődik. Ha valaki ezzel akar foglalkozni, annak jóformán autodidakta módon kell elsajátítania. Az interneten fellelhető úgynevezett tutoriálok mind-mind segítséget nyújtanak. Egyre gyakrabban elérhetőek, már a filmek megjelenése előtt kiadott animációs megoldásokról szóló videók és weboldalak is, amelyek persze nem az egész megoldást mutatják be, de mégis amit elárulnak, abból sokat lehet tanulni. Jóformán ezekből szereztem azt a tudást, amivel megpályáztam és elnyertem az első gyakornoki állásomat. Mai napig tanulok ezekből.
– Van kereslet vizuális szakemberekre Magyarországon?
– Kétségkívül kevesen vagyunk, de vannak lehetőségek. Az más kérdés, hogy nekem konkrét elképzeléseim vannak, és most bizony meg is torpantam kissé, mert annál többre vágyom, mint amit eddig elértem. Pedig jó pár területen kipróbálhattam magamat: játékintrók, reklámfilmek, kisfilmek, mozifilmek, videojátékok készítésében. Többek között a Gigor Attila rendezte A nyomozó című moziban, illetve a Valami Amerika 2. című produkcióban, és számos rövidfilmben is dolgoztam, mint például M. Tóth Géza Mama című alkotásában. Legutóbb az Andy Vajna által alapított, külföldön is méltán elismert filmstúdióban töltöttem két évet egy valóban professzionális környezetben. Ahol bár magas színvonalon, de egy munka egészének csak minimális szeletét végezhettem. Nekem ez nem volt elég.

– Nagyon egyedinek hangzik, honnan meríted mindehhez a bátorságot?
– A szüleim mindig támogattak, bíztak bennem, bármilyen meredek dolgot találtam is ki magamnak. De a körülmények is jól alakultak. Sokszor kaptam többoldalú segítséget helyi gyülekezetektől. Költözéskor például a szállásomat egy lelkész barátomnak köszönhettem. S ami még nagyon fontos: abból tudhatom, tényleg nekem van-e kitalálva valami, és nemcsak vágyom rá, hogy bár merülhet fel bennem számos negatív impulzus, egyik sem tudja letörni a lelkesedésemet. Úgy tűnik, ilyenkor Isten is támogat engem.
Ez a szenvedély az, ami hiányzik most. Bedarált a mindennapok mókuskereke. A reklámfilmek és mozifilmek forgatását követően a mi utómunkánkra jut a legkevesebb idő. Így egy-egy megrendelésnél a lehető legképtelenebb tempóban, elképesztő megfeszítéssel kell haladni, gyakran napi 14-16 órában. Nagyon szeretem ezt a szakmát, ám nehezen lehet magánéletet is élni mellette. Márpedig egyikről sem szeretnék lemondani. Várom, hogy újra szembejöjjön egy olyan lehetőség, ami szívből lelkesítene. Bővítem a portfóliómat, figyelem a pályázható munkákat. Elsősorban külföldi filmstúdiók felé tekintek, hogy valóban újat tanulhassak.
– A filmes milyen mozit kedvel?
– Talán meglepő, de elsősorban a sztorit figyelem. Ha viszont technikáról van szó, akkor természetesen a trend fejlődését követem. Nem kedvelem, ha még az avatatlan szemnek is egyértelmű, hogy itt bizony számítógépes trükköt látunk. Ilyenkor valami furcsát észlelünk, ami kizökkent bennünket az élményből, még akkor is, ha ésszel tudjuk, hogy amit látunk, az egyébként fik-
ció. Például amikor Legolas ugrál fölfelé az összeomló tornyon a Hobbitban, mert az a jelenet mellőz mindenféle fizikai törvényt. Az ilyen megállja a helyét egy videojátékban, de nem egy moziban, ahol hiteltelenné teszi a snittet.
Viszont, rajongok az olyan gyönyörű megoldásokért, amelyekben nem lehet kiszúrni, hogy mi a valós és mi a trükk, mint Dan hadnagy csonkolt lába a Forrest Gumpban, amit utólag úgy radíroztak le a filmről, hogy a közönségben fel sem merül, hogy a színész nem veszítette el a lábát.
A Passió egyik központi jelenetében a rendező igen naturalista módon ábrázolja Jézus korbácsolását. Használtak bábukat, amiket valóban megütöttek, make-upolt és digitális sebeket a színész/dublőr testén, és a korbácsot sok helyen utólag, számítógéppel illesztették az egyes snittekbe. A kész jelenet itt nagyon erős lett, az ember elhiszi, hogy amit ott lát, az mind igaz, hogy a vér valódi, és a korbácsütés kegyetlenül fáj.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.